Online magány-novellám

Lájkolsz, lájkolnak, kiteszed, megosztod, reagálnak, üzennek. Mégis végtelenül magányos vagy. Felület, látszat. Mélyre vágysz, de te is a felszínen lavírozol. Sehogy sem jó. Kilépsz, visszalépsz. Nehogy lemaradj valamiről, valamiről, aminek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy jobban légy. Légüres tér. Egyedül vagy, és ez egyre kínzóbb. Posztolsz, hogy érezzenek valamit abból, amit most érzel, nem értik, vagy úgy csinálnak, mintha értenék, lájkolják, örülsz, eljutottál valakikhez. Pedig sehova sem jutottál. Ugyanott vagy. Egyedül egy soha meg nem osztható saját világ saját kínjai, örömei közt. Ma sem lett jobb.

Ha csak egyetlen jó szót kapnál egy szimpatikus valakitől, váratlanul, mellbevágóan, egy őszinte, igazi dicséretet, egy találó mondatot, belekapaszkodnál. Függő viszonyba kerülnél vele. Az sem lenne jobb. Várnád az üzeneteit, keresnéd a posztok mögött. Birtokolni akarnád, legyen a tiéd, értsen meg még mélyebben! Belefúrnád magad az életébe, az ő világának kínjait és örömeit kompatibilissé akarnád tenni a sajátjaiddal. Nem tud ez jobb lenni!

Látványosan elhagyod magad, figyelmet akarsz kiprovokálni, ha megkapod, elutasítod, belül örülsz. Öngyilkosnak lenni klisés lenne, de játszol a gondolattal. Zenékre vadászol, szövegekre, amik még mélyebbre tolnak. Jó mélyen lenni, most ez a kényelmes, ebben otthonos érzés lenni. Végre egy komfortos dimenzió.

Frizurát változtatsz, új stílust veszel fel, más ruhák, más járás. Valami csak lesz. De nem lesz semmi. Időhúzás.

A kötelező dolgoktól távol tartod magad, megúszásra játszol. Hiányzol helyekről, eseményekről, pedig a jelenlétre vágysz. Már nagyon szorít valami. Jöhetne valami apokalipszis, ami nem csak veled végez, hanem mindenkivel, a világgal. S akkor nem neked kéne megtenni. Az öngyilkosság még mindig klisés, pózer.

Aztán olvasol egy könyvet, egy posztot, megakad egy mondat az agyadban. Talán lehet valami, valami kiszámíthatatlan. Csak ki kell várni. És most vársz. Izgatottan, reménykedve. De bekalkulálod a csalódást is. Rutinos vagy. De ez a reményszerű most mintha képlékeny, alaktalan módján mégis beleült volna a fejedbe. Valahogy csak lesz. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Fülest a fülbe, a zene mintha más ütemben, másként szólna. Oké, alakul. Talán érdemes várni. Akkor most vársz. Erőt érzel. Ezt az erőt most meg kell becsülni. Ritka vendég ebben a fullasztó semmilyenségben. Mintha végre levegőhöz jutnál. Talán mégsem fulladsz meg

R. Szabó Zsuzsa

Ha kérdésed van, vagy írnál nekem:

rszabo.zsuzsa@gmail.com.